Rákoskeresztúr helytörténete

Bevezetés

A mai Rákoskeresztúr Budapest XVII. kerületének, Rákosmentének központi részét képezi, ám az 1950. január 1-jei csatlakozáshoz hosszú út vezetett el. Rákoskeresztúr a magyar történelem zivataros századait első helyről szemlélhette, noha falu révén a maga csöndességében, az Árpád-kortól napjainkig, s a terület, ahol felépült az őskortól fogva az ember lakhelyéül szolgál. E tanulmány törekszik áttekinteni ezt az utat az első kunyhóktól, a nagyvárosi lét küszöbéig.

Rákoskeresztúr “őskora”

A terület a Budai-hegység és a Gödöllői-dombvidék között fekszik, ezen túlmenően a Rákos-patak völgyében, mely vízforrás megkerülhetetlen tényezője a települések létrejöttének. A 19. század végi ásatások során is számos lelet került elő, melyeket kezdetben a Magyar Nemzeti Múzeum, majd a Budapesti Történeti Múzeum őrzött. A 20. század során szervezett régészeti feltárás nem folyt, csak az építkezések során kerültek elő tárgyi leletek. A rézkorból például egy véső és két háromszögű tőrpenge került elő a Rákos-patak mellől. A késő rézkorból az úgynevezett péceli vagy badeni kultúra hagyott hátra díszes kerámia edényeket. 1963-ban egy építkezés során egy tűzhelyet és fölötte edénytöredékeket is találtak. A korai bronzkorból urnasírokat tártak fel vasúti munkálatok során, a középső bronzkorból a halomsíros kultúrához tartozó urnasírt találtak. A korai vaskorban a területre –ahogy az Alföldre is – feltehetően megérkeztek a szkíták, majd Kr.e. 300 körül a Dunán átkelve a kelták, kiknek virágkora Kr.e. I. század elejéig tartott. Emlékanyaguk előkerült Rákoskeresztúrról is, mint urna, koponya, és két sima karpereccel talált hólyagos bronzkarperec. A kelta kultúra Kárpát-medencei létét a Római Birodalom terjeszkedése törte meg.

Rákoskeresztúr az Árpád-kortól a török időkig

Létezéséről az 1969-ben feltárt XII. század eleji templom tesz tanúbizonyságot, mely túlélte a tatárjárást, majd ezt követően meg is erősítették, az ekkor még feltehetően Szent Kereszt-falunak nevezett településen. A falu első írásos említése V. István 1265-ből kiadott okleveléből származik, Pousa Racusa néven – mely utalhat egykori birtokosára, egy bizonyos Pósára, ami akkor a Buda-felhévízi keresztes lovagok tulajdona volt. A Károly Róbert által kiadott 1326. és 1327. évi oklevelekben már Szentkereszt falu néven szerepel. Az 1396. május 16-án és 1400. szeptember 9-én kelt Zsigmond-kori okleveleken a falu neve Keresthwr-ként szerepel, ami Keresztúrnak feleltethető meg.
1528-ban, Magyarország legelső ismert térképén, a Lázár Deák-féle Tabula Hungariae-n is feltüntetésre kerül Kerstur néven. A térképen a települést kéttornyú templom rajza ábrázolja. Nem szem elől tévesztendő, hogy fontos mindig a Pest közeli Keresztúrt keresni a források elemzésekor, mert a történelem során Magyarországon 36 Rákoskeresztúr létezett, s ez a gyakoriság valószínűsíthetően a tatárjárás után letelepített keresztes lovagokra vezethető vissza. Buda 1541-es török megszállása, ezt követően a hódoltság megszervezése, és az állandó hadakozások sok Keresztúr sorsát végleg megpecsételték.

Rákoskeresztúr a török időkben

Az ország központi részével egyidejűleg, a törökök a Rákos-vidékét is megszállták, új közigazgatási szervezetet hozva létre, mely a budai szandzsák pesti kerületéhez tartozott. A rendfenntartást Pest várából felügyelték, melynek katonasága az 1544/45. évi zsoldjegyzék alapján 1348 fő volt, ebből 648 janicsár és tüzér, 307 gyalogos és lovas, valamint 393 szerb martalóc volt. Rákoskeresztúr területe, ami feljegyzésekben Keresztes puszta néven szerepel, 1546-ban 500 török akcse jövedelmet hozott urainak, ami 10 akkori magyar forintnak felelt meg. Ekkor a terület már lakatlanként van feltüntetve, ám 1668-ban már lakott és megművelt területként szerepel a feljegyzésekben.

A feljegyzés elárulja, hogy a falu fejadója 12 forint volt, ebből 5—6 háztartásra lehet következtetni. Az 1640/50-es évektől lehetett lakott hely ismét Rákoskeresztúr, mintegy 90—100 fő lakossággal. Szelepcsényi György érsek 1674-ben Pozsonyba, a Delegatum Judicium elé idézte a Dunamelléki református prédikátorokat, így a váci seniorátus között szerepelt Püspöki János rákoskeresztúri lelkész is. Ez adatok alapján valószínű, hogy ez időben református faluként létezett Rákoskeresztúr. 1679-ben Pest megye „Rationes Perceptiones” feljegyzésében szerepel: „Pagi curiales Keresztúr .. . stb. Így már feltehető, hogy az itt megtelepedő református kisnemesek jogállásából fakadt Rákoskeresztúr curialis jellege: több kisbirtokos nemes, zselléreikkel együtt élt itt, mert telkeik után csak taxát fizetett a magyar állami hatóságoknak. Ez évben 20 forint hátralékukat jegyezték fel. Rákoskeresztúr török javadalombirtokosa a fenti feljegyzés szerint a budai janicsár aga volt. Egy utalás szerint Rákoskeresztúr 1688 körül a morvaországi zabrdovicei premontrei prépostság birtoka lett volna, mint az egykori aszódi premontrei prépostság birtokainak jogutódáé, ez azonban még bizonytalan adalék. De a török uralom végére, a Buda körüli 1684. és 1686. évi ostromok idején Rákoskeresztúr valószínűleg ismét elpusztult.

Érdekesség, hogy 1665-ben Evlia Cselebi török világutazó Budáról Eger felé tartva áthaladt Rákoskeresztúron is – leírásában Körösztös néven -, s megemlíti milyen félelem övez egy helyet a Rákos-patak mentén, melyet Malom-völgynek – törökül Dejirmen deresi – neveznek. Leírja, neki és társaságának is nagy elővigyázatossággal kellett átjutnia ezen, mert ,,a hitetlenek itt leshelyeket készítenek, és Allah szolgáit elfogják’’, tehát sokszor itt portyázó végvári vitézekbe, útonállók rajtaütéseire lehetett számítani, a mocsarak és erdők rejtekéből.

Rákoskeresztúr újratelepülése a XVIII. század elejétől

A bécsi kormány rendeletére kezdődtek meg a felszabadított, tehát Habsburg-birodalomhoz csatolt területek lakosságának újra feltöltése, I. Lipót uralkodása (1657-1705) idején. A kutatók a telepítést három szakaszra bontják: az 1690-1710 közötti, az 1711-1740 közötti és az 1740 utáni telepítések időszaka. Az 1703-ra már 8 család lakta a falut, akik bizonyíthatóan magyarok voltak, és talán a korábban elmenekült családok visszatérő tagjai is ott lehettek köztük. A terület a Podmaniczky család birtokában állott, kiknek Aszód volt uradalmi központjuk, és innen indultak ki a szlovák-tót betelepülések Rákoskeresztúrra, e mellett más Pest és Nógrád megyei birtokokról is. (Mikszáth Kálmán egy kedves elbeszélésében lejegyez egy nógrádi szlovák dalocskát, melyet (altatódal) énekelték Rákoskeresztúron is a tót nagymamák.) Feltételezhetően magyarok is települhettek be ezekről, hisz a szabad költözködési jog lehetővé tette a lakosság állandó mozgását a század folyamán. 1752-ben érkeztek az első német-sváb telepesek a stájer tartományi Enns folyó völgyéből, (Pürgg, Tauplitz stb.), valamint a Felső-Ausztriából és Karintiából, kezdetben valláskorlátozási okokból, majd később már megélhetési lehetőségek miatt is. Így született meg a háromnyelvű falu, hol a svábok evangélikusok, a tótok evangélikusok és katolikusok is, míg a magyarok többségében katolikusok voltak. A ,,három nemzet szövetsége’’ sokáig meghatározta Rákoskeresztúr arculatát.

Az 1730-as évekből származik egy feljegyzés a Pest Megyei Levéltárból, ami megőrizte, hogy Rákoskeresztúr népe miket termelt, milyen árukat vitt a pesti piacokra 1733 és 1736 között. Ez alapján: árpát; búzát; rozst; zabot; kölest; füvet; szénát; baromfit; sertést; bárányt; szarvasmarhát és lovat. Ezen az iraton falu elöljáróinak aláírásán kívül szerepel még a falu piros viaszpecsét-lenyomata, címerrel. A címer rajza a következő: két lombos faág félkör alakban körülölel egy ekevasat és egy csoroszlyát. A címer körirata: Kerestur falu. Használatban volt 1736.
1760-ban kezdték el építeni – a ma már újra tündöklő útját kezdő – Podmaniczky-Vigyázó-kastélyt, barokk stílusban. Építtetője a falu akkori tényleges ura, báró Bujanovszky Elek tábornok, Podmaniczky Erzsébet férje volt. A báró érdemei közé tudható az is, hogy nem csak ügyes katonai, hanem gazdálkodói képességekkel is rendelkezett. A népét is erre tanította, bevezette a burgonya termesztését, mocsarakat csapoltatott le, és melegházi virágokat is termesztett.

Rákoskeresztúr a XIX. századtól Budapesthez csatolásáig

A falu legfőbb urai továbbra is a Pomaniczkyak maradtak, közülük a – XIX. század legnagyobb keresztúri birtokosa – III. Podmaniczky János báró (1786-1883), aki Bujanovszky tábornok után a kastély új ura lett és itt is élet élete nagy részében. Az aszódi központot meghagyva a család másik ágának, Pest-Buda közelében akart új uradalmat felépíteni. 1866-ra nem csak Rákoskeresztúr, hanem vidékének is legnagyobb földesurává vált, amihez nem csak jó üzleti és gazdálkodói képességei, hanem hosszú élete is hozzásegítették. A báró nagy híve volt a szőlészetnek, s díjnyertes borai még Bécsbe is eljutottak. Egyik lányát, Zsuzsannát gróf Vigyázó Sándor vette feleségül, így a két család egyesült, mely magával hozta a rákoskeresztúri kastély ma is ismert, Podmaniczky-Vigyázó nevét. Vigyázó Sándor végrendeletében minden vagyonán a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta, ebben örököse Ferenc is támogatta, így 1928-as halála után – oldalági örökösök pereskedése után – a kastély és birtokok az Akadémiára szálltak.

Keresztúri malmai 1851-ben 8000 ft-ot hoztak. A faluban jelentős volt a juh és szarvasmarha állomány is, de természetesen a lovak és disznók tartása sem maradt el a vidéki gazdálkodásból. A ,,németfalusiak’’ ekkor már általában kéttelkes, a ,,tótfalusiak’’ egytelkes jobbágyok, míg a tabániak (többségében magyarok) zsellérek voltak. A 1870-es évektől az ország többi részéhes hasonlóan a bor, a gyapjú, a marha, és a gabona voltak legkeresettebb, legkönnyebben eladható árucikkek.

Az 1848-ban megtörtént a jobbágyfelszabadítás, amit hamarosan a forradalom és szabadságharc követett. Rákoskeresztúron 69 fős nemzetőrség alakult, később meg már 15 honvédújoncot is sikerült kiállítani. Maga Podmaniczky János báró is részt vett a nemzetőrség szervezésében, amiért a megtorlások idején bujdokolni kényszerült. A falu Bulyovszky Gyulával is hozzájárult forradalomhoz, aki Rákoskeresztúron született, és a ,,márciusi ifjak’’ egyikeként vált ismertté. Szülőházát ma emléktábla jelzi.

A XIX. század második felében Rákoskeresztúr népessége lassan, de biztosan gyarapodásnak
indult. A népszámlálási adatok szerint a „jelenlévő népesség 1869-ben 2444, 1880-ban 2769, 1890-ben 3330, 1900-ban pedig már 6143 fő volt. Ez utóbbi adat már nem magyarázható a természetes szaporulattal, ekkorra a betelepülők emelik a lélekszámot.

Változnak a felekezeti arányok is. 1869-ben római katolikus 1126 fő, evangélikus 1259, izraelita 34, református 18 fő, 1880-ban 1258 római katolikus, 1412 evangélikus, 46 református és 47 zsidó él itt. A katolikusok és az evangélikusok számaránya 1890 és 1900 között fordult meg, 1910-re már 3748 római katolikus, 2202 evangélikus él itt. (412 református és 273 izraelita.) Ugyanígy csökken a magukat nemzetiséginek vallók aránya. 1880-ban Rákoskeresztúron 508 magyar 335 német és 1920 szlovák él. 1910-ben 4421 a magyar-, 462 a német- és 1739 a tót anyanyelvűek száma. (6699 fő lakott itt ekkor összesen.) 1912-ben már a plébános is abbahagyta a tót nyelvű misézést.

Már 1900-ban 1077-en éltek iparból (az eltartottakkal együtt), 1 435-en a mezőgazdaságból,
A közlekedés 523 embernek, a kereskedelem 138-nak a közszolgálat a szabad foglalkozásúakkal együtt pedig 181 főnek adott megélhetést. 1913-ban 469 holdnyi, 1930-ban már csak 363 holdnyi szőlőt műveltek Rákoskeresztúron, de ez is jó aránynak számított. Az 1930-40-es években selyemhernyó tenyésztéssel is próbálkoztak eperfák segítségével, de a fák nagy részét a világháború okozta szén hiánya miatt kivágták tüzelőnek. A főváros fejlődése következtében az I. világháború előtti években egyre több magyar iparos, munkás és tisztviselő költözött Keresztúrra, és a falusi szegények is egyre nagyobb számban vállaltak munkát Budapesten. A gazdasági világválság idején akkora volt a munkanélküliség, hogy sokaknak még a vonatra sem tellett, így gyalog jártak Pestre, de még Budára és Óbudára is elmentek, hogy munkát találjanak.

Az I. világháború rákoskeresztúri áldozatainak neveit olvashatunk az 1924-ben felavatott hősi emlékmű tábláin. Azonban maga a község is megszenvedte az eseményeket. ,,1915-ben, aki nem termelt gabonát, már csak kukoricakenyeret vásárolhatott.’’ Rendszeres volt a gabonarekvirálás. A 14 holdnál nagyobb földön gazdálkodókat egyébként nem vitték el katonának, éppen az ellátás biztosítása érdekében.

Az őszirózsás forradalom kitörésének híre 1918. október 31-én délután érkezett meg a faluba. Az év végén szinte mindenkit megfertőzött a spanyolnátha. Csak a katolikus hívek közül 35 ember halt bele. A nehéz időkben az amerikai vöröskereszt támogatása tudta enyhíteni a nélkülözést és szenvedéseket.

1920-ban 6029-en éltek Rákoskeresztúron. Ez nem csak az 1910-es 6699-nél, de még az 1900-ban mért 6143 főnél is kevesebb. Ennek a fő oka pedig az, hogy a népszámlálás eredményének publikálásakor Rákoshegy már önálló község volt. 1930-ban 7550-en, 1941-ben 11484-en laktak Rákoskeresztúron. A két világháború közötti időszakot különösen az 1930-as népszámlálás adataival jellemezhetjük. A 7550 fő közül– eltartottakkal együtt – már csak 1590-en éltek a mezőgazdaságból (22,7%). Az iparban a keresők száma – eltartottak nélkül – már 1456 volt. Eltartottakkal együtt 44,9%-élt iparból. A kereskedelem 5,8%-nak, a közlekedés 6,5%-nak, a közszolgálat és szabadfoglalkozás 4%-nak, a napszámba járás 8,4%-nak adott megélhetést. Nyugdíjas volt és tőkekamataiból élt 4,7%. 1930-ban Keresztúron a lakások 38,4%-ába volt bevezetve a villany, míg ugyanekkor Rákoscsabán 53,4%, Ligeten 95,4% és Rákoshegyen 63,9% volt ez az arány. A vízvezeték-hálózatot sem sikerült kiépíteni. A házak száma 1930-ban Rákoskeresztúron 1146 volt. 1930-ban a felnőtt lakosságnak már csak 4,7%-a nem tudott írni.

Az 1930-as válság hatására a keresztúri termények eladhatatlanná váltak, viszont a II. világháború idején felszöktek az árak, és a konzervgyárak már szerződést kötöttek a termelőkkel paradicsom szállítására. A 30-as években Rákosmente minden községében működött Hitelszövetkezet. A keresztúri fiók 1928-ban jött létre 25.000 pengő alaptőkével.

A II. világháború kezdetben csak a gazdaság változásaiban hatott a falu életére, s ahogy fentebb említésre kerül, bizonyos termékekre még kereslet is mutatkozik. A frontvonal csak 1944-ben érte el Rákoskeresztúrt, számos légi csatát megélve – amerikai légitámadások a főváros ellen -, melyhez nagyban hozzájárult a Ferihegyi repülőtér közelsége. Több ház megsemmisült, tucatnyian meghaltak, még többen megsebesültek, több amerikai repülőgép is lezuhant a környéken. A keresztúri zsidókat 1944. június 8-án deportálták. Ez év decemberében a megérkező orosz és román csapatokat egy hétre feltartóztatták a magyar alakulatok, majd csak az után vonultak be és át a falun. 1945 januárjában 170 német származású embert hurcoltak el a Szovjetunióba malenkij robotra. Sokuk sohasem tért vissza. A rákoskeresztúri németséget a kitelepítések nem érintették. A magyar – szlovák „lakosságcsere” során néhány szlovák család távozott a községből.

A háborút követő politikai átrendezés idején a falu képviselői többnyire a Független Kisgazda Párt tagjai voltak. 1949. december 22-én a közgyűlés egyhangúlag kimondta a csatlakozást Nagy-Budapesthez. Ezzel egyszerre valósult meg Rákoscsaba, Rákoskeresztúr, Rákosliget és Rákoshegy egyesítése és Budapesthez csatolása annak XVII. kerülete formájában, 1950. január elsejével kezdődően.

Rákoskeresztúr Budapest részeként

Az új kerület területe kezdetben 61,93 km2, lakossága az 1949-es népszámlálás szerint 35 763 fő volt, amelyből Rákoskeresztúron 9202 fő élt. Mind területi, mind megközelíthetőségi előnyei miatt belőle alakult ki a kerület központja. Az iparosítás nagyon lassan zajlott, továbbra is a mezőgazdaság maradt a meghatározó. TSZ-ek alakultak, és a lakosság jó része még mindig a ,,határba járt ki’’ földet művelni.

Az 1956-os forradalomnak voltak helyi résztvevői is, ám komolyabb esemény történt a faluban, noha a hadiállapot és a szovjet csapatok bevonulása éreztette hatását.

A kerületi lakosságszám az 50-es, 60-as években lassú ütemben növekedett. 1970-ben mindössze 49 673, de még 1980-ban is csak 55 034 fő lakott itt. Egyre többen azonban eljártak más kerületekbe dolgozni. Buszjáratok kezdték el összekapcsolni a kerületet a város belsőbb területeivel, metróvégállomásaival, s noha a tömegközlekedés működött, ritka és lassú járatai miatt is érdemelte ki a Rákosborzasztó nevet. Az 50-es évek végén már felmerült Rákoskeresztúr városias átépítése, de egyelőre ezt elhalasztották, sőt – ahol később építésekbe kezdtek -, még építkezési tilalmat is életbe léptettek. Mindez a 70-es évek első feléig tartott, amikor is megkezdődött a panelházak építése, a lakótelepek kialakulása. Ennek esett áldozatul a Tabán, a Tótfalu és a Németfalu. Ez a nem túl sokat hangoztatott falurombolás egy élő közösség életét törte meg. Nagyjából 800 házat bontottak le, lakóik nagy része cserelakást igényelhetett az új panelokban, ám ezek közül sem kaphatták meg azt a kerületen belül. A szanált parasztházak lakói közül sokan sohasem tértek vissza szülőföldjükre, akik meg maradtak, azok meg bekerültek egy olyan közegbe, ahol az új többséget a más budapesti kerületekből beköltözők alkották. Mindez az itt élő nemzetiségek kultúrájának megőrzését is rendkívüli módon megnehezítette.
Rákosmente lakosságszáma a 80-as években emelkedett a legtöbbet, ami 1990-re elérte a 71 430 főt, mely 22 000 ember a lakótelepeken talált új otthonra. 1990 őszén Rákosmentén is megtörtént a rendszerváltás. A új önkormányzati rendszerben az első szabad választások alkalmával 34 tagú képviselőtestületet választott a kerület. Azóta hol gyorsuló, hol lassuló sebességgel folyik a városiasodás, de végig megőrizve a kertvárosi jelleget. A tömegközlekedés is felnőtt a fővároshoz, mind járatsűrűségben, mind gyorsaságban. Új épületegyüttesek születtek, kereskedelmi, üzleti, lakó és sportépületek emelkedtek ki a semmiből. A lakosság 2015-ben eléri a 87 569 főt, ebből Rákoskeresztúr 26 843 lakosával még mindig a legnépesebb városrész, a kerület a maga 54,83 km²ével Budapest legnagyobb kerülete.

Záró gondolatok

Rákoskeresztúr hosszú utat járt be a történelem sarkalatos pontjain, túlélve saját pusztulását, s megélve újbóli felvirágzását. Településfejlődési folyamata, a falusi létből a városi léthez való gyors csatlakozása magában hordozza azt, hogy mindkettő előnyeit egyszerre éli meg. A régi hagyományok életben tartására erős ellenszélben is gyúlnak a mécsesek. Példának okáért, 2015-ben ma XVII. kerület még mindig rendelkezik szlovákul beszélő, élő közösséggel. Eddigi életemet Rákoskeresztúron töltöttem, s remélem továbbra is szemlélője lehetek fejlődésének, és értékállóságának.

Schmal Andor Ferenc

Felhasznált irodalom:
Dr. Kósa Pál: A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség története, Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség, Budapest 2006
Bondár Mária: A Rákosmente őskora, Évszázadok a Rákosmentén – Tanulmánykötet a millecentenárium alkalmából. Budapest Főváros XVII. kerület Önkormányzata, Budapest 1996, 11-19. oldal
Vass Előd: Török adatok Rákoscsaba és Rákoskeresztúr hódoltságkori történetéhez, Tanulmányok Budapest múltjából. – 19. (1972) 0. , p. 87-111. Forrás: MATARKA
Karácson Imre: Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, Budapest
1904—1908, II. köt.
Tóth Péter: Rákoskeresztúr betelepítésének történelmi háttere, rakoskeresztur.lutheran.hu (2015) letöltés helye: http://rakoskeresztur.lutheran.hu/honlap/multunk/multunk-1/irasok/toth-peter-rakoskeresztur-betelepitesenek-toertenelmi-hattere
Puzsár Imre – Ádám Ferenc: Rákoskeresztúr társadalom- és gazdaságtörténete az újratelepüléstől a városegyesítésig, Rákoskeresztúr Története. Rákosmenti Múzeumbarát Egyesület, Budapest, Rákoskeresztúr 2013, 25-78. oldal
Ádám Ferenc: Rákoskeresztúr Budapest XVII. kerületének részeként, Rákoskeresztúr Története. Rákosmenti Múzeumbarát Egyesület, Budapest, Rákoskeresztúr 2013, 65-66. oldal

 

Keresztúri Büszke Asszonyok, avagy a keresztúri Asszonykórus története

Ezt a DVD filmet Budapest XVII. Kerület Szlovák Nemzetiségi Önkormányzata jelentette meg. Az asszonykórus történetét Papné Polereczki Rozália mutatja be, ötletgazdája Schmal Andor, narrátor L. Gácsi Éva. Az archív fotók és dokumentumok az Erdős Renéé Ház Muzeális Gyűjtemény és Kiállítótere tulajdonát képezik. A film Rákosmente Önkormányzatának támogatásával jött létre.

 

Csatkai búcsú 1970

 

Az ezen az archív videófelvételen rákoskeresztúri szlovák asszonyok beszélnek a riporternek arról, hogy hogy jutottak el a Csatkai búcsúra.